A középosztály

Mi az a középosztály? Első pillantásra semmi sem tűnik egyszerűbbnek, mint megmondani, mit jelent középosztálybelinek lenni.

Első pillantásra semmi sem tűnik egyszerűbbnek, mint megmondani, mit jelent középosztálybelinek lenni. Olyasmit, amire a legtöbb ember vágyik: hivalkodás nélküli, kényelmes, biztonságos életet élni az átlag körüli fizetéssel, amiből lehet félretenni, és amiből jut új mosógépre, külföldi nyaralásra, de akár magániskolára is.

Nyugat-Európában valóban igaz, hogy akik közepesen keresnek, azok a középosztály tagjai. Az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete, az ILO például azokat a háztartásokat tekinti a középosztály magjának, amelyek a medián körüli nettó jövedelemmel rendelkeznek: legfeljebb húsz százalékkal vannak alatta vagy felette. Ezek szerint nincs más dolgunk, mint minden országban megnézni, hányan férnek bele ebbe a kategóriába, és máris megkapjuk, mekkora egy társadalom középosztálya.

Magyarországon elég széles ez a réteg, ide tartozik nagyjából a népesség harmada, hasonlóan Franciaországhoz, Belgiumhoz vagy Ausztriához.

Ez akár azt is jelenthetné, hogy van egy széles, masszív középosztályunk, de ez nem igaz, inkább arról van szó, hogy sokan keresnek keveset. Ne is nevezzük őket középosztálynak, helyette maradjunk a jövedelmi középrétegnél.

Ez a középréteg 2o14-ben körülbeül 9o-14o ezer forint jövedelemhez jutott havonta. (Ezt az összeget nem fejenként, hanem fogyasztási egységenként kell érteni. Ez röviden azt jelenti, hogy egy öttagú háztartásban nem ötször 9o-14o ezer forinttal kell számolni, hanem kevesebbel, hiszen nem mindenkinek ugyanannyi a kiadási szükséglete).

A következő ábrán végigkövetheti, hogyan alakult 1987 óta a jövedelmi rétegek aránya a népességben.

Miközben a nyugat-európai országokban és Skandináviában a középen levők valóban középosztályi életet élnek, Magyarországon ehhez a közepesnél nagyobb jövedelemre van szükség. Ebbe a valódi középosztályba már csak nagyjából a népesség 25 százaléka tartozik, pedig ideális esetben ez a szám 40-50 százalék körül lenne. (Erről Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója írt tanulmányt a 2016-os Társadalmi Riportba).

Ez nagy kár, mert egy erős középosztály jót tesz a gazdaságnak: nagy tömegű munkavállalót biztosít a munkaerőpiac számára, növeli a fogyasztást és hozzájárul a növekedéshez is. Ráadásul enyhíti a legszegényebbek és a leggazdagabbak közti feszültségeket, miközben biztonságosabbá teszi a demokráciát, hiszen egy középosztályosodott társadalom nehezebben dől be a politikusok hazugságainak.

Van tehát két alapvető probléma a magyar középosztállyal: az egyik, hogy nem középen van, a másik, hogy szűk.

Az, hogy a jövedelmi középréteg milyen távol áll attól, amit középosztálynak gondolnánk, jól látszik a következő táblázatból. 2014-es adatok alapján 75 százalékuk képtelen fedezni egy váratlan kiadást, és 68 százalékuk nem engedheti meg magának a nyaralást sem.

https://infogram.com/1-fejezet-3-abra-anyagi-problemakkal-kuzdok-aranya-a-kulonbozo-jovedelmi-csoportokban-2014-1h1749337q7q4zj

Az tehát biztos, hogy a magyar jövedelmi középréteg távol áll a középosztályi léttől. De mit tekintsünk egyáltalán középosztálynak? Pogátsa Zoltán közgazdász, a Nyugat-Magyarországi Egyetem és a CEU tanára két kritériumot határozott meg: egyrészt az anyagi függetlenséget, másrészt a képzettséget.

“Legyen annyi megtakarítása, hogy ne váljon kiszolgáltatottá sem a munkaadójának, sem a helyi vagy az országos politikának” – mondta Pogátsa. Magyarországon elég kevesen mondhatják ezt el magukról, ami a GfK Hungária felméréséből is látszik.

https://infogram.com/1-fejezet-4-abra-megtakaritasok-1h0n25zz95xz2pe

Ami a képzettséget illeti, Magyarország nemzetközi összehasonlításban még mindig elég rosszul áll diplomások arányában.

https://infogram.com/1-fejezet-5-abra-felsofoku-vegzettseggel-rendelkezo-30-34-evesek-aranya-a-teljes-nepessegen-belul-1h7v4pjjkooj4k0

De Pogátsa szerint egyébként is jobb, ha a diplomák számolgatása helyett inkább azt vesszük kellően képzettnek, akinek “van annyi ismerete a világról, amivel képes értelmezni a körülötte levő világot, akár a klímaváltozást, a globalizációt vagy a migrációt. Akkor fenntartható a demokrácia, ha elég sokan értik, mi történik körülöttük. Máskülönben a demokrácia tönkremegy, hiszen az embereket könnyű lesz populista jelszavakkal elcsábítani és függőségi viszonyokba kényszeríteni” – mondta. Ilyen szempontból sem állunk valami jól: egyre kevesebb a diplomás, és hiába van nyelvvizsgája sok magyarnak, ettől még nem mernek megszólalni, ami kevés egy jól tájékozott, a világ dolgait értő réteg megteremtéséhez.

Ha ezt vesszük alapul, a magyar középosztály még annál a 2o-25 százaléknál is szűkebb, amiről a TÁRKI írt, de akárhogy is számolunk, semmiképp sem jó a helyzet.

A középosztályról szóló munkákban sokszor felmerül, hogy a jövedelmi viszonyok mellett másból is ki lehetne indulni, például a foglalkozásokból. Vannak olyan munkakörök, amelyeket hagyományosan a középosztályba szokás sorolni. Ilyen a tanári, az ügyvédi, az orvosi és a mérnöki pálya, de ide tartoznak az önálló egzisztenciával bíró, kisebb vállalkozók és a jól boldoguló szabadúszók, sőt akár a kórházi nővérek is.

Magyarországon viszont félrevisz ez a megközelítés, hiszen egy átlagos tanárnak például problémát okoz, ha ki kell cserélnie a kazánt, egy nővér pedig végképp messze van a középosztálytól.

Persze vannak tanárok, akik középosztálybeli életet élnek, de ők inkább olyanok, akik magániskolában is tanítanak, vagy annyi magánórát tartanak, hogy jelentős plusz pénzre tesznek szert. Ugyanide tartoznak a magánpraxist fenntartó orvosok, vagy akik időről időre külföldre járnak dolgozni, nem beszélve a hálapénzről, ami egy külön probléma, és akár az elitbe is repítheti őket.

Vagyis, bár a dolog nem fekete-fehér, a lényeg, hogy bizonyos foglalkozásoknak zömmel középosztálybelinek kellene számítaniuk, Magyarországon ez mégsem magától értetődő, ezért óvatosan kell bánni az ilyen meghatározásokkal.

Papa, mama, kert, kutya?

Lássuk, mit lehet tudni azokról a magyarokról, akik mégis képesek kiharcolni maguknak egy középosztálybeli életszínvonalat!

Sokan zöldövezeti házakra és két-háromgyerekes családokra gondolnak, amikor a középosztály kerül szóba, de ez nem teljesen helyes, még akkor sem, ha a budai hegyekben vagy a főváros környéki kistelepüléseken tényleg sok jómódú ember él. Bár a kétezres években több mint százezer ember távozott Budapestről az agglomerációba, a 2008-as válság megtörte ezt a folyamatot, és újra egyre többen költöznek be a városba, főleg egyedülálló fiatalok.

A középosztály egy része tehát a városban, 40-50 négyzetméteres kis lakásokban él, gyakran albérletben, mégis jobb életszínvonalon, mint akár a több szobával, nagy kerttel rendelkező vidékiek. Önmagában a lakástulajdon tehát semmit sem jelent, hiszen a magyarok többsége a saját ingatlanában él, még a legszegényebbek is. Más országokban, ahol fejlettebb a bérlakásszektor, ez nem feltétlenül van így.

De ha nem a lakásáról, akkor miről lehetne beazonosítani a középosztályt? A Fidesz húsz évvel ezelőtti szlogenje, a “három gyerek, három szoba, négy kerék” alapján akár az autó is eszünkbe juthat, de ma már a szegényebbeknek is van autója, persze nem mindegy, milyen. Ráadásul Budapesten egyre jellemzőbb, hogy jól szituált fiatalok és középkorúak, akik megengedhetnék maguknak, hogy Mercedesszel járjanak, inkább biciklire ülnek. “Ők nem biztos, hogy az autót tekintik a középosztályi lét tárgyi kellékének, hanem mondjuk azt, hogy színházba járnak” – mondta Tóth István György.

De még csak az sem biztos, hogy a középosztály operabérletért fog sorban állni, Tóth szerint elég, ha annyit mondunk, hogy “a középosztályi emberben van valamiféle igény a kulturális életben való részvételre. Az már ízlés kérdése, hogy ez színházi előadás, rockkoncert vagy opera”.

Ebből is látszik, hogy sokkal összetettebb csoportról van szó, mint akár harminc-negyven évvel ezelőtt. “Nem lehet úgy értelmezni a társadalmat, mint ami alulról felfelé rétegződik, és van alja, közepe meg teteje. A közepét is sok-sok törésvonal szabdalja különböző életstílus-csoportokra” – mondta Tóth István György. Középosztálybeliek járnak a Budapesti Tavaszi Fesztivál komolyzenei koncertjeire és a Sziget Fesztiválra is, mégsincs értelme azt mondani, hogy egyik vagy másik előbbrevaló lenne.

A középosztály és az oktatás “Az oktatáson, a felsőoktatáson múlik, van-e az országban középosztály, divatos szóval polgárság” (Pokorni Zoltán oktatási miniszer, 1998. október 6.)

Egy jó oktatási rendszer sokat tehet a középosztály szélesítéséért, leginkább azzal, hogy gondolkodó, alkalmazkodni képes állampolgárokat nevel, akik biztos anyagi háttérrel, szabadon tudnak élni. Az oktatás szerepét a rendszerváltás utáni kormányok soha nem vitatták, komoly javulást azonban soha nem tudtak elérni. Politikai manőverek, gyávaság, nehezített bürokrácia és korrupció állta útját a komoly reformoknak. Az igazi mélyrepülés viszont 2010 óta tart, ekkor állt ki Orbán Viktor először nyíltan amellett, hogy nincs szükség annyi egyetemistára, de még gimnazistára se. Ezek nélkül a középosztályosodás viszont elképzelhetetlen.

Minek annyi egyetemista? Menjenek csak dolgozni!

Néhány éve egy egyetemi tanár annyira felhúzta magát a pocsékul sikerült szemináriumi dolgozatokon, hogy a hallgatóknak küldött körlevélben szitkozódott, miért kell minden jöttmentet felvenni a felsőoktatásba. Nincs egyedül ezzel a véleményével, sokan szeretnek azzal viccelődni, hogy “ha eldobsz egy követ a Deákon, eltalálsz egy diplomást”.

Az egyetemi tanárok szeretnek panaszkodni az alacsonyabb színvonal miatt, de a kilencvenes évektől 2o1o-ig minden politikai oldal egyetértett abban, hogy jót tesz az országnak, ha többen szereznek érettségit és diplomát.

Akik akkoriban különböző oldalakról részt vettek az oktatási vitákban, ma Pokorni Zoltán fideszes és Magyar Bálint SZDSZ-es miniszterre is pozitívan emlékeznek. Viszonylag gyakran előfordult, hogy ők ketten, kiegészülve a saját szakértőikkel, egyeztettek egy-egy döntés előtt. “Nem volt barátságtalan a hangulat. Elég nyitott, a 9o-es évek elejére emlékeztető, értelmiségi párbeszédek voltak. Sokszor úgy keltünk fel az asztaltól, hogy azt mondtuk: vita van köztünk, de értjük, mit akarsz” – emlékezett vissza a beszélgetések egyik rendszeres résztvevője.

Beszélgettek a diákhitelről, a pedagógus életpályáról és az Arany János Tehetséggondozó Programról is, amit a Fidesz indított el 2ooo-ben a hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ez most csak azért érdekes, mert jól jellemzi a viszonyokat, miről ment a legnagyobb vita. Az ellenzék szerette volna, ha kifejezetten a legszegényebbekre szabják a programot, Pokorniék viszont az alsó középosztálybeli, akár értelmiségi szülők gyerekeinek is lehetőséget akartak adni.

A már idézett résztvevő szerint azért tudott később tovébbélni egy sor intézkedés, mert volt párbeszéd. Példaként az Arany János Tehetséggondozó Program mellett a kétszintű érettségit és a diákhitelt említette.

—————————————————————————————————————————

“A rendszerváltás előtt a társadalom nagyobb része aluliskolázott volt, esélyük sem volt, hogy tömegekben kitörjenek és felkapaszkodjanak. Ezért nagyon örültem, hogy már a 9o-es években minden kormány támogatta, hogy növeljük az érettségit adó középiskolába járók és a diplomások arányát” – mondta Sipos.

Pokorni Zoltán egy 2o14-es interjúban úgy emlékezett, 1998-ban mondták ki először, hogy minden második fiatalnak felsőfokú végzettséggel kellene rendelkeznie, ami jó döntés volt, mert “sikeres országok bármennyire is emelik a felsőoktatásban való részvételt, a diploma gazdaságban, termelékenységben betöltött szerepe nem csökken”.

A következő ábrán látszik, hogy 2o1o-ig folyamatosan nőtt is a felsőoktatásban tanulók száma, azóta viszont folyamatosan csökken, amit nemcsak demográfiai okok magyaráznak. Az Európai Bizottság idei jelentése szerint a 18 évesek száma 2010 és 2015 között 17 százalékkal, a jelentkezők száma viszont 24 százalékkal esett vissza.

Hallgatók száma ÁBRA

A csökkenés egybevág azzal a kormányzati retorikával is, amely a feleslegesnek tartott diplomák helyett a kétkezi munka becsületét méltatja. Ez a felfogás szembemegy azzal, amit korábban a Fidesz és a baloldal mondott. Egy szakértő, aki korábban részt vett a Fidesz oktatáspolitikájának alakításában, úgy látja, hogy a gazdasági szektor nyomása is nagyban hozzájárult ehhez a változáshoz. Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke személyesen is jó viszonyt ápol Orbán Viktorral, ami megkönnyítette, hogy találkozzanak az oktatással kapcsolatos elképzeléseik. “A magyar gazdasági szektor mindig azt várta az államtól, hogy kész munkaerőt szállítson neki, olyat, amilyenre éppen szüksége van. Azt akarta, hogy rögtön legyen valaki, akit odaállíthat a futószalag mellé, vagy segédnek a kőműves mellé. Ha pedig technológiai váltás van, és továbbképzésre szeretne pénzt, újra az államhoz fordul”. Szerinte ez a nyomás a baloldali kormányokat is ugyanúgy utolérte, amelyek szintén nem szívesen különböztek össze a gazdasági szektorral.

Úgy látja, a Fidesz markánsabb kiállása inkább kommunikációs fogás, valójában ők is két tűz közt egyensúlyoznak, hiszen egyben azt is szeretnék, ha minél többen járnának olyan felsőfokú természettudományos vagy informatikai képzésekre, amelyekből hiány van. Ezt bizonyítja szerinte a diákhitel-konstrukció bővítése is, ami a költségtérítéses szakokat is többek számára elérhetővé tette.

Orbán Viktor 2o12-ben mégis általában beszélt a felsőoktatás presztízsének leértékelődéséről a Magyar Rektori Konferencia ülésén, és ezt azzal kötötte össze, hogy “az ágazatot az utóbbi időszakban a minőségi helyett a tömegképzés jellemzi”. Nem sokkal a 2o1o-es kormányváltás után hasonlókat mondott Hoffmann Rózsa akkori köznevelési államtitkár is.

Ennek megfelelően az elmúlt években emelték a minimális ponthatárokat, több képzésen kötelezővé tették az emelt szintű érettségit,  2o2o-tól pedig felvételi követelmény lesz a középfokú nyelvvizsga is.

A felsőoktatás kiszélesítése önmagában persze tényleg nem garancia semmire, de az biztos, hogy a felsőfokú végzettségűek jobban keresnek az érettségizetteknél, és kisebb eséllyel veszítik el az állásukat is. Ebből kiindulva a hallgatók számának csökkenése nem kedvez túlságosan a középosztály szélesítésének.

A már idézett bizottsági jelentés szerint a frissen végzettek 90,5 százalékának van munkája. Ez az EU-s átlag felett van, és arra utal, hogy szükség van magasan képzett munkavállalókra.

https://infogram.com/2-fejezet-median-brutto-havi-keresetek-iskolai-vegzettsegi-csoportok-szerint-1h17493dvmlq4zj

https://infogram.com/1-fejezet-5-abra-felsofoku-vegzettseggel-rendelkezo-30-34-evesek-aranya-a-teljes-nepessegen-belul-1h7v4pjjkooj4k0

Az is látszik, hogy minél magasabb végzettsége van valakinek, annál inkább képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Ez manapság különösen fontos, amikor a munkaerőpiacon eltöltött 35-4o év alatt annyit változik a gazdaság és a technológia, hogy képtelenség előre felkészülni mindenre, amire valaha szükség lesz. Ezért azok tudnak különösen jól érvényesülni, akik nem ijednek meg az új típusú feladatoktól, és akár egy új munkakörbe is képesek beletanulni.

Ezt az alkalmazkodóképességet a foglalkozási mobilitással érdemes mérni. Varga Júlia a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa egy friss tanulmányában azt vizsgálja, hogyan változott az elmúlt évtizedekben a foglalkozási mobilitás Magyarországon. Kiderült, hogy ez jóval kisebb, mint a legtöbb európai országban. Az érettségizettek és a diplomások viszont még mindig jobban állnak, mint mondjuk a szakiskolát végzettek.

Ha egy szakmunkás elveszíti az állását, jó eséllyel valamilyen alacsonyabb presztízsű munkát fog kapni, például betanított munkás lesz, vagyis lefelé mozog. A képzettebbek viszont nagyobb arányban mozdulnak felfelé.

————————————————————————————————————————–

“Az igazi kérdés, mikor fogják a szülők belátni, hogy a munkaerőpiacon egy jó szakma akár többet is érhet, mint az érettségi vagy a diploma. Az országnak nem közepes gimnazistákra, hanem jó szakemberekre van szüksége” (Orbán Viktor miniszterelnök, 2o14. október 21.)

Az elmúlt években nemcsak a diploma, hanem az érettségi is sokaktól távolabb került. Varga Júlia is azok közt a kutatók közt volt, akik 2o15-ben tiltakoztak az érettségit adó szakmai képzések leépítése ellen.

Az új rendszerben már csak a szakgimnazisták érettségiznek automatikusan a képzés végén (ők szakmai érettségit tesznek, ami idén tele volt botrányokkal), a szakközépiskolások és a szakiskolások nem. Meghúzták a közismereti tárgyak számát is, amivel a szakgimnazisták komoly hátrányba kerülnek a gimnazistákhoz képest, ha mégis egyetemre mennének. Ráadásul hamarosan nyelvvizsgához kötik majd az egyetemi felvételt, ami szintén csökkenti a szakgimnazisták továbbtanulási esélyeit.

—————————————————————————————————————————

A kétezres években az MSZP-SZDSZ koalíció a középosztály konkrét emlegetése helyett a leszakadók felzárkóztatását helyezte a középpontba, amivel végül is ugyanazt a problémát másik irányból közelítették meg. Csakhogy a tanárok ellenállásán és az adminisztrációs, bürokratikus, korrupciós akadályokon végül ez a terv is elbukott.

Egyrészt csak az iskolák egy részével sikerült elfogadtatni, hogy a különböző helyzetű gyerekek együttnevelése nem valami agyament hóbort, vagy hogy a frontális oktatás helyett új pedagógiai módszerekre is szükség van. Sipos szerint az iskolák 15-2o százalékát sikerült elérniük integrációs képzésekkel és fejlesztésekkel.

Halász Gábor 2001 és 2006 között volt az Országos Közoktatási Intézet főigazgatója, ezért közelről látta, hogy a pályázati pénzeket egyre inkább adminiszratív funkciókra költötték. Előfordult, hogy mire megtervezték egy program költségvetését, kiderült, hogy a húsz százalékát a közbeszerzési feladatok finanszírozására kell átirányítani az ezeket végző ügyvédi irodáknak. Találkoztak azzal is, hogy a források a tervezett programindításnál jóval később lettek elérhetőek, így a feladatokat rövidebb idő alatt kellett elvégezni.

Összességében annyira kudarcot vallott ez a kísérlet is, hogy a magyar iskola máig rosszul teljesít az otthonról hozott hátrányok kompenzálásában. A 2o15-ös PISA-teszt alapján csak öt olyan ország van, ahol a hátrányos helyzetnek nagyobb hatása van az iskolai teljesítményre (a teljes grafikont itt találja). Ez egyrészt hozzájárul ahhoz, hogy a legszegényebb családokból érkezők felnőtt korukra is szegények maradjanak, másrészt a középosztályosodást is hátráltatja.

————————————————————————————————————————-

Sokáig abban is mindenki egyetértett, hogy kevesebb ismeretet kellene lenyomni a gyerekek torkán, helyette inkább az életben fontos kompetenciákat kellene fejleszteni. Pokorni Zoltán egyszer azért könyörgött egy teremnyi iskolaigazgatónak az ezredforduló környékén, hogy “húzzanak, húzzanak, húzzanak” végre a készülő kerettantervekből.

Sipos János igazgatóként hallgatta a minisztert, és tudta, hogy igaza van. Egyszer ugyanis megkérdezte a tanárait, szerintük mennyi időt kellene a gyerekeknek otthoni tanulással tölteniük, ha az összes tárgyból készülni akarnak. A legtöbben másfél órát mondtak, amit Sipos is reálisnak látott. Ezután minden szaktárgyi munkaközösséget megkért, szedjék össze, mi mindent tanítanának meg a gyerekeknek a saját tárgyukból, és ehhez mennyi otthoni munkára van szükség. Az összes tárgyat összeadva öt és fél óra jött ki.

Pedig már a 2ooo-es PISA-eredményekből kiderült, hogy óriási bajok vannak a magyar diákok kompetenciáival, ami azóta sem változott. A 2o12-es mérés szerint a magyar iskola különösen rosszul teljesít a problémamegoldó-készség fejlesztésében, amit egy számítógépes teszttel mértek. Az OECD-államok közül csak Bulgáriában, Sanghajban, Lengyelországban és az Egyesült Arab Emirátusokban maradtak el jobban az eredmények a várttól. 2o15-ben felmérték a diákok együttműködő problémamegoldó-készségét is, amiben szintén az OECD-átlag alatt teljesítettünk.

Magyarországon mégsem volt 2ooo-ben PISA-sokk, ellentétben mondjuk Németországgal, ahol 2oo3-ban egy stuttgarti oktatási konferencián PISA-tányért szolgáltak fel, ami paradicsomból és fekete tésztából állt. Ott komoly átalakítások kísérték az eredményeket, nálunk sokan inkább megkérdőjelezték, van-e értelme egyáltalán a PISA-nak, hiszen más mérésekből meg az derült ki, milyen jól visszaadják a magyarok a bebiflázott szövegeket.

Már volt szó róla, hogy az ilyen célból indított projektek kevéssé voltak sikeresek, de a 2o1o utáni reformok ebben is visszarendeződést hoztak. Bár a kompetenciaméréseket például nem szüntették meg, “a kerettörvény ugyanolyan hosszú lett, mint az előző, és még a tornagatya színét kiválasztó eljárásrendet is szabályozták benne” – ironizált egy oktatási szakértő, aki közelről követte az átalakítást. “Rózsa tényleg komoly bajnak látta, hogy a Harry Potter kiszorítja a János vitézt”. Jellemző volt, hogy Hoffmann csak a törvények elfogadása után ment el személyesen megnézni a finn oktatási rendszert, hiába győzködték erről többen.

“Ő a régi, hagyományos eszközökben hitt: a szakfelügyeletben, a központosításban, a kötöttebb tantervi szabályozásban, az egységes bérelemlésben. Voltak innovatív kezdeményezések is, mint a portófliókészítés, az iskolák önértékelése vagy az alternatív kerettantervek elfogadása, de ezeknél elrontották a kommunikációt”.

A 2o1o utáni átalakítást nagyban meghatározták Orbán Viktor víziói is, az iskolák államosítását például hozzá kapcsolják. Az előbb idézett szakértő szerint “Rózsa egy beszélgetésen azt bizonygatta, hogy nem lesz államosítás, mert ha lenne, akkor ő biztosan tudna róla. Aztán három héttel később benyújtották a törvényt”. Ezt támasztja alá az is, hogy Orbán már 1998 után felvetette az állami átvételt, de akkor Pokorninak még sikerült lebeszélnie.

Eközben meredeken csökkentek az oktatásra szánt kiadások is, és bár 2o13 után nőni kezdtek, 2o15-ben még mindig csak ott tartottunk, ahol tizenöt éve.

https://infogram.com/2-fejezet-oktatasra-forditott-kozkiadasok-a-gdp-szazalekaban-2015-1hxj48vrmelq2vg

https://infogram.com/2-fejezet-oktatasi-kozkiadasok-a-gdp-szazalekaban-1hnp27nxe7ny4gq

—————————————————————————————————————————
Az elavult módszerekkel dolgozó, egyenlőtlen magyar oktatás tehát nem nagyon segíti a középosztály bővítését, sőt. Közben viszont sok mindennel a már meglevő, szűk középosztály érdekeit szolgálja, és ezen soha senki sem akart vagy tudott változtatni.

Először is, ilyenek a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, amelyek hamar az elit gyűjtőhelyévé váltak, amikor a rendszerváltás után újra megjelentek az iskolarendszerben. Ezek korábbra hozták a szelekciót, így sokszor már negyedikben vagy hatodikban eldől, kiből lesz gimnazista, és ki marad a rosszabb képzést nyújtó, problémásabb gyerekekkel bajlódó általános iskolákban. Ezt csak tetézik a 2o1o óta szaporodó egyházi iskolák, amelyek ugyanúgy kiválogatják maguknak a legjobb diákokat. Beszéltünk olyan fideszes szakértővel, aki szerint ezek sokkal nagyobb kárt okoznak, mint a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok.

Halász Gábor szerint a meglevő középosztály erejét mutatja, hogy itthon nem sikerült elérni, hogy 15 éves korukig együtt tanuljanak a gyerekek, ellentétben mondjuk a lengyelekkel. Pedig a 9o-es évek közepén még volt olyan alaptanterv-javaslat, amely ebbe az irányba vitte volna az oktatási rendszert. Ennek ellenére sosem akart vagy mert hozzányúlni a meglévő rendszerhez, elsősorban politikai okokból. Sipos János szerint, amikor Magyar Bálint 2oo2 után hasonló javaslattal jött elő, az MSZP-sek azzal torkollták le, hogy ez biztosan nem fog többséget kapni a Parlamentben.

A baloldal 2oo6-os oktatási programjában már szerepelt a nyolcosztályos gimnáziumok megszüntetése, de ezt végül nem merték meghúzni, csak azt tiltották meg nekik, hogy külön felvételit írassanak. 2oo9-ben, már a koalíció felbomlása után Magyar Bálint újra javasolta a nyolcosztályos gimnáziumok eltörlését, de az MSZP nem támogatta.

Még kevésbé merült fel reális lehetőségként, hogy korlátozzák a szabad iskolaválasztást, pedig a kilencvenes évektől kezdve világos volt, hogy a helyi elit elszeparálja a gyerekeit a nemkívánatos szegények, általában a romák gyerekeitől.

“Politikailag vállalhatatlan lett volna, esély sem volt rá, hogy ez békességgel megvalósuljon. Egy ilyen horderejű döntéshez mindenképp kell az ellenzék is” – mondta Sipos. Pedig a legtöbb európai országban ez nem így van, például Finnországban sem, ahol azért nincs konfliktus a dologból, mert minden iskola egyformán magas színvonalon működik. Ehhez persze szükség van arra is, hogy a tanári pálya jóval megbecsültebb, mint itthon, és a fizetések is nagyobbak. Itthon is találni jó példát, Hejőkeresztúron például minden adott lenne ahhoz, hogy szegregált iskola működjön, de egy minőségi oktatási programmal elérték, hogy a jobb helyzetűek se meneküljenek el.

—————————————————————————————————————————

Összességében úgy látszik, a kormányzati retorika ellenére az elmúlt évek oktatási reformjai nem segítik a középosztály szélesítését, sőt inkább a középosztály szűkítéséhez vezetnek, a korábbról megmaradt problémákhoz pedig nem nyúltak hozzá.

Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium igazgatója, aki ott volt Hiller István tanácsadói közt is, úgy látja, a kilencvenes és a kétezres években, egészen a 2oo8-as válságig nagyjából jó irányba mentek a dolgok, legalábbis megjelentek fontos elemek az oktatási rendszerben. Ilyennek látja a kompetenciamérést, a sztenderd érettségit, az autonóm iskolákat, vagy a helyi tanterveket, amelyek persze sok konfliktust szültek, és sokszor kiváltották a tanárok elégedetlenségét is.

“Elindult az átalakítás, ami kosszal és kuplerájjal járt, akár egy építkezés. Nagyjából látszott az irány, egyszer csak abbahagytuk az egészet, otthagytuk a koszt, a rendetlenséget. És akkor egyszer csak kitakarítottunk, elhordtuk a koszt, a rendetlenséget, a sittet, és ott maradt a szétvert rendszer”.

Some good news for Hungary’s photojournalists

Remember all the news about Hungary’s new civil code back in March? I was even asked about it by the Guardian as then Editor-in-Chief for Photography of Hungary’s leading online newspaper. And I said the new civil code doesn’t change much, it just codifies what was already practice in the courts, but was a wasted opportunity to set things right, such as the very absurd practice that policemen on duty and acting on behalf of the state enjoy the same privacy protection as John Doe walking down the street, even when securing demonstrations. We would have needed to get permission from each and every policeman on the picture to publish their photo.  Today, a ruling by the Constitutional Court finally set that part right.

The excerpt of the ruling (in Hungarian) says – in general – that as long as photos are taken in a public space, do not represent the individual in question in a defamatory way, and are part of a news report on an events of public interest, the permission of the people depicted on the photos are not necessary to take and/or publish the pictures. It goes on to specifically state how this applies to policemen and how policemen performing their duties on a demonstration always constitute an event of public interest.

We can finally get on with our work and not worry about getting sued for infringement on privacy if we forget to blur out a policeman’s face in the background on a photo of a demonstration (yes, this is what papers and photographers were actually getting sued for).